„Agyamban kopasz cenzor ül,
minden szavamra ezer fül.”
(Európa Kiadó)
Ezzel a fejezettel kicsit mélyebbre merülünk az életcsapdák bugyraiba. Ahogy ezt már korábbi írásaimban említettem, az életcsapdák különböző mértékben és mélységben uralják a mindennapjainkat, és befolyásolják észlelésünket és cselekedeteinket. Minél több életcsapdánk aktív, annál kevésbé működünk autonóm módon, illetve minél intenzívebb egy életcsapda (tehát minél több helyzetben és minél több emberrel szemben aktiválódik), annál inkább elveszítünk a szemünk elől alternatív gondolkodási és viselkedési lehetőségeket.
Úgy is fogalmazhatnám, hogy vannak súlyosabb és kevésbé súlyos életcsapdák.
Kevésbé súlyosak a feltételes életcsapdák, amelyekre az jellemző, hogy úgy élnek a fejünkben: meg lehet velük küzdeni. Vagyis átmenetileg el lehet kerülni azokat a negatív következményeket, amelyekről feltételezzük, hogy megtörténnek velünk. Erre az elkerülésre alkotunk olyan stratégiákat, amelyekről az előző részekben volt szó: tökéletességre törekszünk, behódolunk, alkalmazkodunk vagy elrejtjük az érzelmeinket. Így kerüljük el a szégyent, a megaláztatást, a szomorúságot.
Ezzel ellentétben állnak azok az életcsapdák, amelyeket „feltétel nélküli” életcsapdáknak hív a szakirodalom. Ezek nagyon kora gyerekkorban alakulnak ki. Az ilyen életcsapdába esett embereknek olyan hiedelmeik, gondolataik vannak önmagukról, a világról és a másik emberről, amelyekről úgy gondolják, hogy megváltoztathatatlanok.
Feltétel nélküliek, mert az van a fejükben, hogy nem lehet ellenük megküzdeni.
Idetartoznak azok a maghiedelmek, miszerint…
Bármit teszek, engem nem lehet szeretni.
Nem lehet megbízni soha senkiben.
Nem tartozok sehova.
Alapvetően tökéletlen vagyok.
Előbb-utóbb mindenki elhagy.
Ezeknek az életcsapdáknak a mélyén legtöbbször keserű gyerekkori tapasztalatokat találunk. Valós elhagyásokat, abúzust, kitaszítottságot.
Az ezekből a korai tapasztalatokból származó hiedelmek, feltételek és szabályok átszövik az egész felnőttkort, és gyakran alkalmatlanná teszik a személyt arra, hogy más emberekhez kapcsolódjon, megbízzon, és magát elengedve másokat szeressen.
Ezekből az életcsapdákból egyet villantok fel, amellyel gyakran találkoztam a vezetőkkel való munkám során, és amely alapjaiban teszi képtelenné az adott személyt arra, hogy valós vezetői funkcióját betöltse.
Ez a Bizalmatlanság életcsapda.
Bertold* egy kis kereskedelmi cég ügyvezető igazgatója. Saját bevallása szerint nem szereti az embereket. Ha csak tudja, elkerüli őket. Csak a legszükségesebb interakcióra hajlandó velük, de ezek a találkozások is többnyire idegesítik.
Amikor kitöltetem vele azt a kérdőívet, amely a benne lévő bizalom szintjét is méri, a bizalmatlanság értéke olyan magas, hogy kiveri a biztosítékot. Amikor ezt visszajelzem neki, csodálkozva néz rám, hogy „de ez mindenkinél így van, nem?”
Amikor kérésemre olyan tapasztalatok után kutat az életében, amelyek azt bizonyíthatnák, hogy mégis csak megéri bíznia az emberekben, akkor sok hét után sem talál erre példát, mindig csak az ellenkezőjére…
Életcsapdája saját magát táplálja és növeszti. A bizalmatlanság szemüvege mögött nem lát alternatív valóságokat.
Béla*, egy közepes létszámú termelő cég ügyvezető igazgatója, ennél intenzívebben éli meg a bizalmatlanság életcsapdáját: hangosan és durván hangoztatja mindenkinek, hogy ő senkiben sem bízik meg. Az emberek semmirekellők, és csak arra várnak, hogy őt kihasználják. Ha nem áll ostorral mögöttük, akkor vagy nem csinálnak semmit vagy hibáznak. Így aztán folyamatosan ott is áll mögöttük és irányít. Tíz éve nem volt szabadságon.
Ahogy korábban írtam, az ilyen életcsapda hátterében a kisgyerek olyan tapasztalata állhat, hogy a számára fontos személyek visszaéltek a hatalmukkal.
Az életcsapdát kialakíthatják bizalmatlan szülőtől kapott üzenetek, útravalók, „tanítások”, amelyek alapján a kisgyerek arra a következtetésre juthat, hogy…
ha nem figyelek oda, kihasználnak.
mindig résen kell lenni.
próbára kell tenni az embereket, hogy megbízhatok-e bennük.
nálam az alap a bizalmatlanság, ha majd a másik bizonyított, akkor bizalmat szavazok neki.
ha valaki kedves velem, biztos van valami hátsó szándéka.
mindig próbálom kitalálni, a másik mit akarhat tőlem...
Az életcsapdák természetesen az egyes embereknél más-más intenzitásúak, és eltérő mértékben befolyásolják a mindennapjainkat: valakit éppen hogy csak megérint a szele, másokat teljesen eluralnak. Én a szemléletesség miatt inkább a szélsőségeket ábrázolom az írásaimban.
A „Bizalmatlanság” életcsapdába esett vezető, ahogy Bertold esetében láttuk, ha tudja, elkerüli az embereket. A legszükségesebbre szorítja a velük való kommunikációt. De ez talán még mindig jobb annál, mint ahogy Béla viselkedik: durván túlkompenzál, és paranoid módon ellenőriz.
Ez a vezető bizalmatlanul közelít munkatársai felé, akik ezt megérzik, és ők is elkezdenek hasonlóképpen viselkedni. Így vezetőnk számára bebizonyosodik, hogy ezek az emberek nem is érdemlik meg a bizalmat. „Na, tessék, én megmondtam.”
Ennek a vezetőnek nehéz megfelelni, mivel a feladatok kapcsán homályos kritériumokat támaszt a munkatársai felé. Ha homályosak a kritériumok, akkor a másiknak esélye sincs, hogy megugorja az akadályokat. És valahogy mindig úgy alakul, hogy senki sem üti meg a mércét, így aztán vezetőnk mégsem tud megbízni bennük. Tudattalanul a saját életcsapdáját igyekszik erősíteni, hogy újfent hátra tudjon dőlni: „Na, tessék, én megmondtam.”
Gondolom, azt nem is szükséges nagyon ragoznom, hogy munkát nehezen ad ki a kezéből, a delegálást hírből sem ismeri.
Ha felsővezetői pozíciókba kerül a „Bizalmatlanság” életcsapdás vezető, akkor az ellenőrzés-mánia és a gyanakvás eluralhatja az egész szervezetet, megszűnhet a nyílt kommunikáció, felütheti a fejét az ellenségeskedés, hibáztatás és túlzott versengés. De ez jellemző alacsonyabb szinteken is, az irányítása alatt álló csoportok széteshetnek.
Az általa felhúzott falak megakadályozzák a másokhoz való kapcsolódás örömét. Még ha szenved is ettől, képtelen arra, hogy ablakokat nyisson a világra és leeressze a felvonóhidakat. Egész élete arról szól, hogy azt bizonygassa, miért van szükség a bezárkózásra. Ez ad neki biztonságot és komfort érzetet. Ha csak valami erős impulzus miatt nem kezd önismereti munkába, egész életét vastag várfalak mögött fogja leélni, és nem is tudja, mit veszít el ezzel…
*A sorozatomban szereplő vezetők neveit megváltoztattam. Történetüket több, általam ismert vezető profiljából gyúrtam össze. Ha valaki magára ismer, az csak a véletlen műve…