„Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem kedvelhet mindenki minket. Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk és lelkiismeretünk.
(Popper Péter)
Tünde* egy kis pénzügyi tanácsadó cég társ-ügyvezetője. Rendkívül ápolt, látszik, hogy minden apró részletre odafigyel, ami a megjelenését illeti. Nagyon kedves és előzékeny, mindenkivel megtalálja a hangot. Sokat bólogat, folyamatosan tartja a szemkontaktust azzal, akivel beszélget. Szereti befejezni mások gondolatait, hogy ezzel is mutassa, tudja követni, egy húron pendül vele, megérti és egyetért. Első benyomásra az álomvezető, nagyon empatikus, érzékeny és odafigyelő.
Azért keresett meg, mert úgy érzi, kicsúszik a kezéből a cég irányítása. Elégedetlen néhány munkatársa teljesítményével, de ezt a tényt is nagyon finoman fogalmazza meg. Többszöri visszakérdezés után kezd számomra derengeni, hogy ez a néhány munkatárs tökéletesen visszaél a bizalmával.
Néhány beszélgetés után azt is bevallja, hogy halálosan fáradt, gyakran a vezetőtársa helyett dolgozik, hétvégére is bevállal feladatokat. Pedig otthon is teendő van, két gyereke és a férje mellett intézi a mindennapos háztartási feladatokat, bevásárol, takarít, főz. Ahogy mesél, a fejemben két óvodáskorú gyerek képe rajzolódik ki, amikor rákérdezek a gyerekek életkorára, meglepődök: kamaszok.
Tivadar egy multinacionális cég középvezetője. Nála sem láttam soha kitűrt inget és félrecsúszott nyakkendőt. Nagyon fontos számára a szakmai karrier, de présben érzi magát: fentről a felsővezetője kényszeríti az egyre jobb és több teljesítményre, emellett a munkatársai igényeire kell reagálnia. Az ellentmondó kihívások egyre jobban megkeserítik az életét. Kapkod, egyik nap így dönt, a másik nap úgy. Néha azt tartja a legjobb megoldásnak, ha egyszerűen nem veszi fel a telefont annak, akinek nem szeretne válaszokat adni. Legfőbb vágya, hogy mindenki elégedett legyen vele, ezért folyamatosan a környezetét monitorozza, azután kutatva, mit gondolnak róla.
Néha, ahogy fogalmaz, „elgurul a gyógyszere”, olyankor az asztalra csap és üvölt egyet. Aztán ezt gyorsan meg is bánja, bocsánatot kér, és minden kezdődik elölről.
Amikor megkérdezem, ő mit szeretne, azt mondja, hogy legszívesebben felmondana, de a szíve mélyén tudja, nem ez a legjobb megoldás.
Tünde és Tihamér a „Túlzott másokra irányultság” életcsapdájába esve felejtették el saját igényeiket, akaratukat és határaikat. Azt szeretnék, hogy mindenki elégedett legyen velük, mindenki kívánságának eleget tegyenek, és hogy végső soron mindenki szeresse őket.
Az életcsapdák természetesen az egyes embereknél más intenzitásúak, és eltérő mértékben befolyásolják a mindennapjainkat: valakit éppen hogy csak megérinti a szele, másokat teljesen eluralnak. Én a szemléletesség miatt inkább a szélsőségeket ábrázolom az írásaimban.
Akik olvasták a sorozatom előző részeit, azok már kórusban tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a „Túlzott másokra irányultság” csapdába esett ember alapélménye: igen, itt is a szorongás.
Attól tartanak, hogy elutasítják őket, ha…
megfogalmazzák saját igényeiket és vágyaikat
felvállalják a konfliktusaikat
kimutatják a haragjukat
határt szabnak mások viselkedésének
visszajeleznek, amikor zavarja őket valami
nem-et mondanak
segítséget kérnek
„önző módon” bizonyos helyzetekben csak magukra gondolnak, és nem másokról gondoskodnak
Mivel minden életcsapda eredete a gyerekkorunkban található, ezért essen néhány szó arról is, hogyan és miért alakítjuk ki ezeket a megküzdési módokat:
A kicsi Tünde és kicsi Tihamér valószínűleg olyan szülők mellett nőttek fel, akik igyekeztek az életük minden területébe beavatkozni. Kevés önálló döntést hozhattak, és ha nem úgy viselkedtek, ahogy elvárták tőlük, talán meg is büntették őket. A szülők kikényszerítették az engedelmességet.
Az is lehet, hogy az egyik (vagy mindkét) szülő az önfeláldozást és mások kiszolgálását állította a gyerekek elé, mint legfőbb értéket és követendő mintát. (Az anya, aki soha nem ül le az ebédlőasztal mellé, mert kiszolgál...)
Elfordulhat, hogy nem lehettek gyerekek, folyamatosan a szüleiket kellett meghallgatni, vigasztalni, az igényeiket kielégíteni. (Ez előfordulhat egyedülálló-, illetve különböző addikcióban szenvedő szülőknél vagy olyan családokban, ahol a gyerekeket túlságosan bevonták a rájuk nem tartozó ügyekbe és konfliktusokba.) Gyerekkorukban nem lehettek gyerekek, felnőttkorukra gyerekek maradtak…
Lehet, hogy kicsi Tünde és kicsi Tihamér nem fejezhette ki az érzéseit, legjellemzőbb módon a dühöt. („Anyádra soha nem haragudhatsz!”)
Vagyis gyerekként azt tanulták meg, hogy ha túl akarnak élni, akkor mindig másokra kell figyelni, és el kell nyomni saját vágyaikat, érzéseiket, akaratukat. Felnőttkorukban behódolóak, alkalmazkodóak, engedelmesek vagy pont ellenkezőleg, lázadók és agresszívak lettek.
A „Túlzott másokra irányultság” életcsapdába esett emberek kórósan felnagyítják azokat a következményeket, amelyek akkor történnének, ha kimásznának ebből az életcsapdából. Így aztán nem is másznak ki.
Vezetőként a fent említett tulajdonságok következményei nem rögtön látnak napvilágot, csak szépen lassan derülnek ki a hosszú távú következmények.
Ahogy korábban írtam, ezek a vezetők nagyrészt igen kedves és kellemes emberek, akik figyelnek és támogatnak, megértőek és könnyen ráhangolódnak mások igényeire. De hasonlóan más életcsapdákhoz, itt is inkább a viselkedések veszélyeire hívom fel a figyelmet.
A munkatársak érzelmi viszonyulása bizonyos idő elteltével többek között a bizonytalanság és düh lehet. Soha nem tudhatják, hogy a mosolygó arc milyen érzelmeket és szükségleteket takar.
Mivel a „Túlzott másokra irányultság” csapdás vezetőknél nem, vagy ritkán jelennek meg határozott vélemények, ezért nehéz rájönni, valójában mit is akarnak. Fejlesztendő visszajelzéseket ritkán adnak, de akkor sem fejezik ki nyíltan a nemtetszésüket. A konkrétumokat elkenő kommunikációjuk megnehezíti a munkatársak számára, hogy rájöjjenek, mi a cél és mi az elvárás.
A passzív-agresszív viselkedésű vezetők döntéseiben előfordulhatnak gyakori pálfordulások, például olyan hirtelen, előzetes figyelmeztetések nélküli felmondások, amelyek sokkolják a szervezetet. Vagy az értekezleteken bedobott, váratlan atombombák, amikor vezetőnk a munkatársaira önti rá hónapokon át gyűjtött, rejtegetett dühét és elégedetlenségét.
Mivel attól függően változtatja véleményét, hogy éppen kivel áll szemben, így az egyik munkatársnak ezt mondja, a másiknak éppen az ellenkezőjét. Mivel egy munkahelyen előbb-utóbb mindenre fény derül, a munkatársak bosszankodva vagy viccelődve kezdik leértékelni vezetőjüket, aki így fokozatosan elveszti vezetői autoritását. Vezetői autoritás hiányában viszont kezdhet szétesni a csapat, elharapózhatnak olyan, szőnyeg alá söpört konfliktusok, amelyek aztán egyik pillanatról a másikra eszkalálódhatnak.
A vezetőben megrekedt gyermeki viselkedés – más életcsapdákhoz hasonlóan – kihat a csoport légkörére és a munkatársak egymás közötti viselkedésére. Ők saját életcsapdáik lövészárkaiból reagálnak: alkalmazkodnak, elkerülnek vagy lázadnak, esetleg a vezető helyére próbálnak lépni.
Egyesek visszaélhetnek a vezető bizalmával, jóindulatával, ez is a csapatban levő elégedetlenséget szíthatja.
Az engedelmesség alapú behódolás következménye lehet, hogy vezetőnk nem tudja a felsőbb szintek felé saját munkatársai érdekeit képviselni, akik aztán úgy érezhetik, hogy cserbenhagyták őket.
Mivel nehezen mond nemet, ezért olyankor is átvállalhat feladatokat vagy megrendeléseket társ-osztályoktól és ügyfelektől, amikor tudja, hogy azok nem férnek bele sem az ő, sem saját munkatársai kapacitásába.
Így időzavarba kerül, fut a saját feladatai után, próbál egyensúlyozni, de egyre nő benne a feszültség.
A „Túlzott másokra irányultság” életcsapdás emberre aztán szépen lassan rádől a maga fölé épített kártyavár.
Pedig ő csak jót akart. Mindenkinek mindig csak jót akart.
* A sorozatomban szereplő vezetők neveit megváltoztattam. Történetüket több, általam ismert vezető profiljából gyúrtam össze. Ha valaki magára ismer, az csak a véletlen műve…