„Hó- s jégtakarta volt a part és engem is nagy jég takart, vastag, páncélos, szürke jég, közömbös, mint a téli ég.”
(Dsida Jenő)
Előd*, középkorú minőségbiztosítási középvezető volt egy multinacionális cégnél. Életemben nem untam még úgy konzultációt, mint vele. A vele való beszélgetésekből arra emlékszem, hogy begörcsölt az állkapcsom a sok elfojtott ásítástól, utána pedig letaglózó fáradtság vett rajtam erőt. Ha próbáltam humorizálni, azt nem értette. Udvarias, korrekt volt és távol maradt.
Erik, egy műszaki cikkekkel kereskedő cég ügyvezetője, a vezetői munkájában leginkább az Excel-táblázatokban való bütykörészést szerette. A munkatársaival való beszélgetést felesleges fecsegésnek találta, és kerülte is. Bármilyen vezetői kommunikációval kapcsolatos témát lelkizésnek hívott.
Beszédmódja tárgyilagos volt, de gyakran felesleges részletekkel terhelte a mondandóját. Nehezen tudott egyes szám első személyben beszélni. Bármit mondott magáról, azt „az ember ilyenkor azt szokta csinálni” félmondattal vezette fel. Ha az érzelmeiről kérdeztem, a gondolataival válaszolt.
Szerinte mindig minden egyértelmű, amit mond, aki ezt nem érti, azzal nem is érdemes foglalkozni. Nem tudott ráhangolódni mások érzelmeire, mivel a sajátjaival sem volt tisztában. Ezért képtelen is volt az önreflexióra.
Előd és Erik az „Érzelmi gátoltság” életcsapdájába esve azt tanulhatták meg gyerekkorukban, hogy a saját dühüket, szomorúságukat, örömüket kimutatni, arról beszélni veszélyes vagy tilos volt.
Gyakran hallhattak olyan mondatokat, hogy…
Ilyen nagyfiú, és fél a sötétben? Az iskolában mindenki ki fog nevetni!
Csak nem sírsz? Anyámasszony katonája!
Ne mondd már, hogy így megvisel!
Szedd össze magad! Ne nyafogj már!
Úgy nevetsz, mint egy fakutya!
A nagy nevetésnek mindig sírás lesz a vége!
Ne ölelgesd azt a gyereket, még a végén nyámnyila lesz!
Úgy ugrabugrálsz, mint egy majom! Ne nevettesd már ki magad!
Kislányom jól jegyezd meg, bármi történjen is, egy igazi nő, ha elesik, akkor azonnal feláll, koronát igazít és továbbmegy!
A legfontosabb, hogy minden helyzetben legyen önfegyelmünk!
Így a kicsi Előd és kicsi Erik gyerekként megtanulták, ha azt akarják, hogy elfogadják, szeressék őket, ha nem akarnak szomorúságot, szorongást érezni és nem akarnak megszégyenülni, akkor alkalmazkodni kell ezekhez az elvárásokhoz, és megtanulták elrejteni az érzéseiket. Ez vagy általában minden érzelemre vonatkozott, vagy egy-egy tipikus érzelemre, mint a düh, szomorúság vagy az öröm.
A tiltás gyakran generációkon át öröklődik a családokban:
„Nevetett a nagynéném (…) úgy nevetett, ahogy apai családom tagjai valamennyien; torokhangon, mintegy hápogva, ugatva, visszanyeldekelve a nevetés illetlen örömét. Személyest ugyanis tilos volt közreadniuk. Gyerekként nem volt szabad hangosan nevetniük. Nevelőnőik minden alkalommal következetesen leállították a nevetésüket, apjuk pedig, ki nem volt éppen finom ember, megbüntette őket az ildomtalanságokért.”
(Nádas Péter: Világló részletek)
Ahogy minden életcsapdában, itt is jellemző, hogy amíg ezek a megküzdések gyerekkorban segítik a „túlélést”, felnőttkorra gátolják hatékony működésünket a világban, valamint egészséges kapcsolódásainkat magunkhoz és a többi emberhez.
Így az ebbe az életcsapdába esett embereknél gátlás alatt áll a spontán cselekvés, kommunikáció és érzések kifejezése a szégyen, mások rosszallása, vagy saját impulzusok feletti kontroll-vesztés elkerülésének érdekében. Életükben kevés a meghitt vagy önfeledt pillanat, a játékosság vagy spontenaitás.
Az életcsapdák természetesen az egyes embereknél más-más intenzitásúak, és eltérő mértékben befolyásolják a mindennapjainkat: valakit éppen hogy csak megérint a szele, másokat teljesen eluralnak. Én a szemléletesség miatt inkább a szélsőségeket ábrázolom az írásaimban.
Az „Érzelmi gátoltság” életcsapdás vezető általában nagyon kiszámítható, ez biztonságot is adhat a munkatársaknak. Érzelmei nem befolyásolják, nincs jó vagy rossz napja, nem nyűgös, nem kialvatlan, és az időjárás sem teszi labilissá. Nála nem kell lesni a jó pillanatot, amikor be lehet hozzá menni (kizárólag szakmai jellegű) problémákkal és nehézségekkel.
Ami azonban biztonságot ad, az másfelől el is bizonytalaníthat: mivel nem mutat érzelmeket, a többiek nem is tudhatják, hányadán áll velük. Tárgyilagos, korrekt mondandója mögött gyakran nehéz kihámozni a lényeget: most akkor elégedett-e vagy sem? Egyébként sem ad visszajelzéseket, felesleges időtöltésnek tart minden olyan tevékenységet, ami nem a napi teendőkkel kapcsolatos.
Mivel szigorúan csak a munkáról beszélget a munkatársaival, nem igazán tudja, mi lelkesíti/lelkesítené őket a munkában, hová szeretnének fejlődni, egyáltalán, hogy érzik magukat a munkakörükben. Így meglepetésként érheti egy-egy felmondás.
Gyakran megköveteli az asztalokon a rendet, a képernyővédőkön nem szereti a privát fotókat, hiszen „ez egy munkahely, ide azért járunk, hogy dolgozzunk.”
Egy-egy munkatársi születésnapos ünneplést ugyan elvisel, de a tortabontás közben már nézegeti az óráját, mikor mehet vissza az íróasztalához.
Munkatársai nem szívesen mennek vele ebédelni, mert akkor is csak az előttük álló tender kihívásairól beszélget, és az ebéd utáni közös kávézásokat is legtöbbször kihagyja.
Körülötte néma csöndben dolgoznak a munkatársai, és csak email-en küldözgetnek egymásnak vicces videókat, amiken aztán később a kinti konyhában nevetgélnek halkan.
Vezetőnk kedveli a rutint, és nem igazán szeret eltérni a bevált dolgoktól. A kreativitás, az újító javaslatok befogadása nem az ő asztala, általában az ilyen attitűddel rendelkező munkatársak hamar el is menekülnek tőle.
Kommunikációja precíz, néha már érthetetlenül körülményes. Feladatot sem ad át, a delegálás vezetői gyakorlatát nem alkalmazza, túlzott kontrollálási vágya önmagán túl másokra is kiterjed.
Az „Érzelmi gátoltság” életcsapdába rekedt emberek gyakran érzik, hogy hiányzik valami az életükből. Mivel szavaik nem nagyon vannak az érzéseikre, gyakran testi tüneteket produkálnak.
Ahhoz, hogy ki tudják tölteni a bennük lévő űrt, pontosan azt kellene megtenniük, amitől rettegnek: megmutatni magukat a többi embernek, kapcsolódni, feltárulkozni és elengedni magukat. De mivel ez veszélyes, általában nem is megy nekik.
Így zárul rájuk a befagyott hógömb.
* A sorozatomban szereplő vezetők neveit megváltoztattam. Történetüket több, általam ismert vezető profiljából gyúrtam össze. Ha valaki magára ismer, az csak a véletlen műve…