„Megfogadtam, hogy sosem válok ilyen emberré, erre tessék. Irányításmániás lettem és szorongó. Emlékszel, hogy a harmadik randinkon ejtőernyőztünk? Azt hiszem, utoljára akkor engedtem el magam. Mikor halt ki belőlünk a spontenaitás?”
(„Hatalmas kis hazugságok”)
Karolinban* első ránézésre semmi kirívó nincs. Kis létszámú pénzügyi csoport vezetője egy magánvállalkozásnál. Kedves, mosolygós, bár kicsit túlságosan kedves és túlságosan mosolygós is. Aztán egyszer csak minden előzmény nélkül elsírja magát: nagyon igyekszik a munkahelyén, nem ebédel, gyakran túlórázik. Soha nem elégedett a saját maga által végzett munka eredményével, ezért nem tudja időben befejezni a feladatait. Hazaviszi a munkáját, éjszakánként és hétvégén is dolgozik. Tavaly 10 napot volt szabadságon, nyáron egy napot sem vett ki.
Katrin a szupernő, felsővezető egy multinacionális cégnél. Élvezi a munkáját, karrierje meredeken ível felfelé, és szakmájában most már nemzetközi pozíciókat céloz meg. Mindig mozgásban van. A munkája mellett továbbképzésekre jár. Meg edzésre. Meg jótékonykodni. Meg különböző szépészeti beavatkozásokra. Meg konferenciákra. Meg üzleti vacsorákra.
A gyerekei is kiváló iskolákba járnak, ezt el is várja tőlük, hiszen „most dől el a sorsuk” és „aki lemarad, az kimarad.” Bár mellékesen megemlíti, hogy a kamaszlányával nem túl jó a kapcsolata.
Nagyon élvezi ezt a pörgős életet, csak egy kis bökkenő van: mostanában rosszul alszik, gyakran szorong, és rémálmai is vannak: egy konferencián sok száz ember előtt áll, és elfelejti a mondandóját. Napközben egyre többször tör rá a szorongás és az a gondolat, hogy nem érdemli meg a vezetői széket, és egyszer majd úgyis le fog bukni, hogy nem is olyan profi.
Estére gyakran annyira elfárad, hogy csak az alkohol tudja tompítani a kellemetlen érzéseit. Na, nem sokat, de esténként lehajt egy-két pohárral. Aztán másnap újult erővel folytatja…
Konrád középvezető egy termelő cégnél. Folyamatosan jár a lába, miközben beszélgetünk. Nehezen érem el, hogy annyira lenyugodjon, egyáltalán tudjon rám figyelni. 38 éves, és évek óta vérnyomáscsökkentőt szed. Csodálkozik, hogy ezen megdöbbenek. A munkatársaira nem számíthat, mindenki alkalmatlan körülötte, „hiába is bíznám rájuk a munkát, képtelenek jól megcsinálni”. Ezért is van folyamatosan stresszben. A szabadidejében is folyamatosan azért tevékenykedik, hogy majd végre megpihenjen, és nyugodtan hátradőljön. Veszélyesen és önpusztítóan él, egyfolytában sürgeti az időt. Mintha tudattalanul az út végére akarna érni…
Teljesen különböző vezetők, de egy közös van bennük: mindannyian a Könyörtelen Mércék életcsapdájába estek.
Az életcsapdák természetesen mindenkinél más intenzitásúak, és eltérő annak a mértéke, mennyiben befolyásolják a mindennapjainkat: valakit éppen hogy csak megérint a szele, másokat teljesen eluralnak. Én a szemléletesség kedvéért inkább a szélsőségeket ábrázolom az írásaimban.
A Könyörtelen Mércés vezető alapélménye a szorongás: ha nem felel meg a saját maga elé állított és/vagy más emberek által feltételezett magas elvárásoknak, akkor elveszíti mások elfogadását, megbecsülését, szeretetét.
A hajlamosító karakterjegyeken túl itt is elsősorban gyerekkori döntéseket találunk a mélyben: stratégiákat, válaszul a szüleik vagy számukra fontos felnőttek üzeneteire, abból a célból, hogy elfedjék kellemetlen, szorongató érzéseiket:
ha kiváló leszek, majd elfogadnak
ha tökéletesen csinálom meg, kitűnök a tömegből
ha nem akarok olyan lenni, mint a szüleim, küzdenem kell
bár sovány/kövér/magas/alacsony vagyok, de legalább kitűnő leszek
ha sanyargatom magam, én lehetek a legjobb
ha hibázok, megbüntetnek, ezért mindig résen kell lennem
Általában az alkalmatlanság-és csökkentértékűség érzet, valamint a kirekesztettség túlkompenzálására hozott viselkedési formák dominálnak nála.
A Könyörtelen Mércés vezető nincs tisztában az elvárásai irreális voltával: azt gondolja, hogy amit ő képvisel, az a mindenkitől minimálisan elvárható norma. Munkatársai számára a szerencsésebbik típus, ha csak saját magát szorongatja, illetve kellemetlenebb, ha másokat is ezen zsinórmérték alapján értékel. (Az, hogy melyik verzióval találkozunk, egyéb életcsapdák összefonódásából alakul ki… )
Vezetőnkre jellemző a „mindent vagy semmi” gondolkodás: ami nem tökéletes, az rossz, csak a kimagasló az elég, a teljesítés palettáján nincsenek színek. Ezért a szükségesnél több időt képes eltölteni egy munka elvégzésével, amit addig nem is tud befejezni, amíg az tökéletes nem lesz. És mivel tökéletes nincs, ezért nem is tölti el jó érzés, hogy kész. Ez állandó irritáltságot és szorongást okoz, ráadásul az időgazdálkodása is megsínyli: halogat, túl későn ad le feladatokat, bár rengeteg energiát tol a munkájába. Divatos szóhasználattal élve: nem hatékony. Paradox módon sikertelenségét gyakran pontosan az a késztetése okozza, hogy a legjobb legyen.
Munkájába nem nagyon fér bele hibázás és próbálkozás, mert ezek rombolják amúgy is ingatag önbecsülését és erősítik szégyenérzetét. Emellett irigyelheti azokat, akik szerinte elérték azt az eszményt, amit ő sosem fog: a „Tökéletesek” kasztjába tartozó embereket.
Munkatársai természetesen kedvelhetik, tisztelhetik, emellett olyan kellemetlen érzéseket is átélhetnek mellette, mint szégyenérzet, düh, elkeseredettség, frusztráció, üresség.
Szégyenérzetet, mert ők időben hazamennek, és nem olvasnak vasárnap éjjel munkahelyi e-maileket.
Dühöt és elkeseredettséget, mert nem kapnak elismerést, és azt élik meg, hogy semmi sem elég. (Mivel nincs tökéletes munka, nincs mit dicsérni. „A jó az alap”, és majd ha valami kiemelkedőt nyújtanak, akkor megdicséri őket. De ilyen sajnos nem nagyon volt az elmúlt 30 évben…)
Frusztrációt, mert sok a befejezetlen feladat és határidőcsúszás, ezért nincs megállás, pihenés vagy ünneplés. (Ismételjük csak át: mivel nincs tökéletes, nem lehet semmit befejezni, és mivel nincs kész, nincs mit ünnepelni.)
Ürességet, mert érzelmileg eltávolodottnak érezhetik a vezetőjüket.
És mivel a munkát még ő, a Könyörtelen Mércés vezető sem tudja tökéletesen megcsinálni, mit várhatna el egy munkatárstól…? Tehát inkább megcsinálja saját maga, és tovább szaporítja a tételeket a kipipálandó feladatok listáján. Vagyis nem delegál, ezáltal munkatársa kompetenciái sem fejlődnek, viszont saját autója minden este 8-kor utolsóként várakozik a céges parkolóban. Nem jó érzéssel megy haza, mert tele van hiányérzettel: mit kellett volna még elintézni?
A Könyörtelen Mércés vezetőnek nehezen megy a lazítás: általában hobbijai (már ha vannak…) is a teljesítményhez és kontrollhoz kötődnek. A henyélés, játék és a csupán önmaga jólétéért való időtöltés nem megengedhető. Minden tevékenységnek kell, hogy legyen valami hozzáadott értéke, ami természetesen a jól ismert teljesítmény… Otthon angolul scrabble-znek, kemény köredzésekre jár, ahol számolja a kalóriát, hétvégenként teljesítménytúrázik vagy vadászik, ahol a siker záloga a megtett kilométerek vagy az elejtett vadak száma.
És, hogy milyen volt az erdő? Ja, arra nem is emlékszik…
* A sorozatomban szereplő vezetők neveit megváltoztattam. Történetüket több, általam ismert vezető profiljából gyúrtam össze. Ha valaki magára ismer, az csak a véletlen műve…