Mire felnövünk, szinte mindannyiunknak vannak olyan ujjlenyomatok a szívünkön, amelyek jelentős befolyással vannak az életünkre, és amelyeket szívesen kiradíroznánk…-ahogy Menyhárt Jenő is énekli az Európa Kiadó egyik dalában. (bár a szám kontextusában inkább valamilyen gyötrelmes szerelemről énekel, én kiterjesztettem a gondolatot az egész életünkre.)
Legmélyebb ujjlenyomataink általában a gyerekkorunkban keletkeztek, és szüleinkkel vagy a hozzánk legközelebb álló személyekkel állnak kapcsolatban.
Ezek lehetnek a minket ért sértések, bántások, meg nem értettségek, csúfolások, zaklatások, egy meg nem kapott ajándék, meg nem hallgatott történet, egy elkapott rosszalló pillantás, lejáratás, beszólás, elhagyás, elhanyagolás, szerettünk halála…
Ahogy sorolom ezt a véget nem érő listát, talán érzékelhető, mennyire különböző fajsúlyú dolgokról van szó.
„Nálunk mindig a tanárnak volt igaza, engem soha nem védtek meg.”
„A testvérem volt a szép, én meg az okos, így bántak velünk.”
„Olyan béna ruhákba öltöztettek a szüleim, hogy mindenki rajtam röhögött.”
„Engem soha nem vettek komolyan a szüleim.”
„Az apám mindig azt mondta, hogy görbe a lábam.”
„Anyámnak soha semmi nem volt jó, amit csináltam.”
„Nem engedtek el szórakozni a barátaimmal, nem bíztak meg bennem.”
„Nem kaptam meg óvodáskoromban a dömpert, pedig már mindenkinek volt.”
„Kamaszkoromban meghalt az anyám, hirtelen magányos lettem.”
Az ujjlenyomatokat nem ússzuk meg, valószínű nem voltak „tökéletes” szüleink, nem volt „tökéletes” életünk, voltak sikertelenségeink, kudarcaink, sértettségeink, akár súlyos traumáink is. Hozzánk tartoznak, általuk lettünk olyanná, amilyenek most vagyunk.
Különböző, hogy ezekből a hatásokból mit emelünk át a jelenünkbe, vagyis milyen szervezőelv köré építjük a múltunkat: milyen narratívát mesélünk újra és újra, ha a gyerek-és fiatalkorunk jut eszünkbe.
Ez mindenkinek a saját, megingathatatlan valósága lesz, amelyet néhány dolog azonban befolyásol:
a karakterünk, amivel születtünk: alapvetően érzelmileg stabilak vagy labilisak vagyunk, pozitívak vagy depresszív alkatúak, fegyelmezettek vagy impulzívak, alkalmazkodóak vagy merevebb struktúrájúak, "jó természetűek" vagy ingerlékenyek stb. Vagyis ugyanaz az esemény különbözőképpen hagy maradandó nyomot (vagy nem) az életünkben.
a minket ért hatások „súlyossága”: vagyis a meg nem kapott dömper és a zaklatás vagy haláleset a skála más végpontján szerepelnek…
aktuális élethelyzetünk (sérülékenyebb vagy harmonikusabb életszakaszunkban vagyunk)
az önmagunkkal való foglalkozás, az önismeretünk szintje és állapota.
A múltunk és a jelenünk oda-vissza hatnak egymásra: A múltunkra való emlékezés sokszor nem pontos, az idézett mondatok torzultak és túlzók, gyakori az általánosítás, a fekete-fehér gondolkodás: „nekem soha”, engem mindig”, „ők soha semmit”, „nekik mindig mindegy”… vagyis a jelenünk előhív, színez és felerősít jeleneteket a múltból.
Ez segít minket az önigazolásban is: „azért vagyok ilyen, mert az anyám már gyerekkoromban sem…” Sokszor persze ezt ki sem mondjuk, csak önkéntelenül így vagy úgy cselekszünk. A kimondás már az önismeret első lépcsőfoka lehet…
A múltban minket ért hatások pedig előre vetíthetnek sokmindent a jövőre vonatkozóan, valamint jelentősen befolyásolják az önmagunkról alkotott képet, az emberekkel való bánásmódunkat, a világban megtalált vagy meg nem talált helyünket: hogy milyen helyzeteket és embereket keresünk, melyek azok a mondatok, amelyekre „ugrunk”, és milyen szituációba keveredünk újra meg újra.
A szívünkben lévő ujjlenyomatokat nem lehet kiradírozni és visszaadni, viszont ezekkel együttélni, ezeket megszelídíteni, elfogadni igenis lehet, hogy kilépjünk automatizmusainkból és a tudatosság szintjére emeljük a világban való működésünket. Ez nagyon jól hangzik, de a valóságban nehéz és hosszú önismereti munka.
Te milyen ujjlenyomatokat őrizgetsz? Mit emlegetsz a múltadból? Gyógyítod-e magad? Kérsz-e segítséget, ha szükséges?