• csiszkanoemi

Hogyan lettem sportoló ember? A vastag törzsű fa és a Radó-sziget esete a köredzéssel


Soha semmilyen mágikus kötődésem nem volt a sporthoz. Teljesen közömbösek voltak a sportközvetítések, olimpiák, ilyen-olyan bajnokságok, hidegen hagytak a szurkolók és a „tesi” órák. Általános iskolában ugyan jártam egy ideig atlétika edzésre, de ez annyiban volt lényeges, amennyiben jártam énekkarra, magyar szakkörre, zeneiskolába, németre, bábszakkörre, búvárkodásra, siklórepülőzésre, kisállattenyésztők baráti körébe stb.stb.


Az általános iskolai úszás oktatónk az igazgató helyettes volt, akinek nagydarab termete és üvöltő hangja inkább rettegést keltett, és örökre elvette a kis nebulók kedvét a vízi sportoktól. (nevelési módszere abban merült ki, hogy, azt a gyereket, aki nem mert fejest ugrani a mélyvízbe, azt nemes egyszerűséggel belehajította. Egyik lány osztálytársam imádkozva hangosan könyörgött neki a mély vízben, hogy ne engedje el, de ő lerázta magáról. Ezt soha nem felejtem el.) Így leszűrtem azt a tanulságot, hogy a sportolás rendkívül unalmas és monoton tevékenység (körbe-körbe kell futni egy büdös tornateremben), vagy pedig rettegni kell az óráktól, mert megszégyenítenek.


Középiskolás koromban, egy győri gimnázium parkjában futott körök nagy részét barátnőimmel egy vastag törzsű fa mögött álldogálva töltöttük, és többnyire arról folytattunk mélyen szántó beszélgetéseket, hogy a nekünk tetsző fiú ránk nézett-e a büfében. A fedősztorinkat is kitaláltuk: ha lebukunk, arra fogunk hivatkozni, hogy kiesett a kontaktlencsénk, és azt kerestük a fa tövében.


Egyébként a testnevelés órák abban merültek ki, hogy gerendán, zsámolyon meg szekrényeken kellett ugrálni, illetve kötelet mászni, amely kihívásokat nem sikerült teljesítenem. Viszont a (kontaktlencsés) barátnőmmel rájöttünk, hogy ez jó hivatkozási alap arra, hogy reggelenként 6 órakor elinduljunk („megyünk kötélmászást gyakorolni az iskolába”-most ezt komolyan elhitték a szüleink?) a Radó-szigetre beszélgetni. Egész télen és tavasszal ott ücsörögtünk a padon, meleg kakaót iszogattunk, és természetesen azon tanakodtunk, hogy az a bizonyos fiú ránk nézett-e, és vajon mit is jelenthet ez… Szóval a testmozgás itt is kikerült a fókuszból, viszont életem legjobb outdoor reggeleit töltöttem el, amelyek átsegítettek a kamaszkor vérzivataros évein…

Egyetemen két óra volt, amit folyamatosan ellógtunk: a régészet és a testnevelés. Mivel anyukám orvos volt, így kritikus helyzetekben vittem egy-egy jól célzott igazolást.


Mivel soha nem voltam hízásra hajlamos, ezért nem voltam rászorulva, hogy sportolással faragjak az alkatomon. Nagyjából így telt el 32 év az életemből. A sportolás nem ütötte át az ingerküszöbömet, illetve valami túlélni való izének éreztem, amihez semmi közöm.


Aztán valahol a harmincas éveim elejének környékén véget értek a boldog békeidők, és életem legnagyobb krízisébe keveredtem. Rájöttem, hogy kell valamit találnom, ami eltereli a figyelmem. (ugye nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy a „ne is gondolj rá!” és a „ne rágódj mindig ezen!” jótanácsok egyáltalán nem működnek.) Egy barátnőm elhívott sportolni, fogalmam sem volt, mibe kell menni, semmilyen ruházatom nem volt, azt hiszem lemaradtam a kék egyberészes nejlon tornadressznél.


Aztán beleszoktam, rendszer lett. Azt mondogattam magamban, hogy ha kibírom az órát, kibírom azt a másik nehézséget is. A krízis tovaszállt, a sportolás megmaradt.

Elsősorban ugrálós és kicsit erősítős órákra jártam. Sajnos az ugrálás rontott az egyébként is veleszületetten beteg csípőm állapotán, ezt csak később tudtam meg, amikor már folyamatosan fájt a lábam. Viszont az már természetes lett, hogy eljárok mozogni.

A második kisfiam születése után (9 évvel ezelőtt), amikor már folyamatosan sántikáltam, azt mondta az ortopéd orvos, hogy biztosan meg kell műteni a csípőm, csípőprotézisre lesz szükségem, de húzzam ki az időt, amennyire lehetséges. A csípőm körüli izomzatot kell erősíteni, anélkül, hogy terhelném. Így például a futás nem is jöhetett szóba.


Elkezdtem a pilatest, ami rendkívüli testtudatosságot adott, az ott tanult gyakorlatokat azóta is használom. Majd 3 éve átszoktam az edzőterembe, heti minimum négyszer járok, sífutok (sajnos nem az Alpokban, hanem gépen), ergométerezek, biciklizek, köredzek, és elég nagy súlyzókkal erősítek. Ez heti 5-8 óra edzést jelent. Személyiségemből fakadóan folyamatosan emelem a tétet, és néha a határaimat feszegetem. A lábam továbbra is fáj, de az a tapasztalatom, hogy inkább akkor, amikor például nyári időszakban hetekig nem jutok el az edzőterembe. Szóval a terhelés számomra kevésbé káros, mint a semmittevés.

Innentől ezt a sztorit el is engedem, mert írásomnak végsősoron nem az a célja, hogy az edzési szokásaimról számoljak be.


Célom, hogy elmondjam, a korábban berögződött gondolkodásmód, attitűd felülírható. Viselkedéspróbákkal, a komfortzónánk elhagyásával gazdagabb lehet az életünk, és új helyzetekbe kerülhetünk, amelyek olyan örömöt és felszabadultságot hozhatnak, amelyekre korábban nem is gondoltunk volna.

Nehéz életszakaszainkban lehet, hogy valamit nem elhagyni kell, hanem magunkat hosszútávon is építő, új szokásokat felvenni, amelyek hullámlökés-szerűen további pozitív változásokat indítanak el bennünk. Ezek a változások formálják az egyéniségünket, magunkra csodálkozhatunk, hogy „jé, ez is én vagyok”, és erre méltán büszkék is lehetünk.

Az erőfeszítések árán nyert változások és örömök néha nagyobb megelégedettséggel szolgálnak, mint azok a dolgok, amelyek ölünkbe hullanak, de mindenképpen erőt és reményt adnak a jövő kihívásaihoz.


Kicsit elkanyarodtam sporttól. A sportolás természetesen csak az egyik lehetséges útja annak, hogy elérjük a fent vázolt pozitív történéseket, nekem nagyon sokat adott és jelenleg is ad.

Abban mindenesetre segített, hogy átlépjem saját korlátaimat, higgyek a változásban és bízzak a jövőben.

241 megtekintés

 © 2019 Csiszka Noémi