Ezt a posztot az ihlette, hogy mostanában egyre több olyan okos, csinos és jó pozícióban lévő nővel találkozom, akik szoronganak a saját teljesítményük miatt, valamint időt, energiát nem kímélve, saját igényeiket és vágyaikat is háttérbe szorítva küzdenek napról napra a tökéletes eredményért.
Azon gondolkodtam, hogy ez mindig így volt-e, hogy tényleg nagyobb-e a nyomás egy ma élő nőn, mint mondjuk egy múlt századi parasztasszonyon? Erre korrekt választ nem tudok adni, de az bizonyos, hogy a női szerepek minősége és mennyisége életünk tortájában napjainkra teljesen megváltozott.
Azon is eltűnődtem, hogy a teljesítménykényszer tényleg a nőket érinti-e erőteljesebben? Vagy csak arról van szó, hogy ők szenvednek miatta jobban, vagy ők kezelik nehezebben ezt a jelenséget, esetleg nyíltabban beszélnek róla?
A teljesítménykényszer, ahogy a nevében is benne van, egy olyan belső parancs, amely arra kényszerít bennünket, hogy akár erőn felül is teljesítsünk, és mindig újabb meg újabb kihívásokat vállaljunk. Fontos, hogy a teljesítésünk mindig (!) tökéletes legyen.
És mivel olyan, hogy „Tökéletes” nincs, ezért a munkának és a kihívásoknak soha nincs vége. Az örök befejezetlenség érzése stresszt és szorongást okoz. Újra nekifutunk, és mindig csak ugyanaz a vége: egy ördögi mókuskerékben éljük a mindennapjainkat. A hibázás, lazítás, merengés, semmittevés nem megengedett.
Ez a kényszer önmagát gerjesztő folyamat, vagyis akkor könnyebbülünk meg, amikor engedelmeskedünk neki, így eszünkbe sem jut másképp cselekedni.
Általában a Tökéletességre Törekvés és a Végnélküli Erőfeszítés egymással kézen fogva járnak, valamint szorosan a nyomukban halad a Külvilágnak Való Megfelelés Vágya. Ennek a triásznak az eredménye lehet a hajszoltság, ingerültség, kiégés, kapcsolataink elhanyagolása, saját vágyaink elvesztése.
És a mi a nyereségünk? Egyfajta panaszkodással vegyes büszkélgetés:
„Én mindig tökéletes munkát adok ki a kezemből, engem így ismernek.”
„Én minden hétvégén dolgozom.”
„Én vagyok a cég motorja. Ha én nem csinálom meg, akkor senki.”
"Sportolás? Kinek van arra ideje?!”
„Nem kell tökéletesen? Miért, most ne csináljam meg a munkám?”
„Nem tehetek róla, mindenki ezt várja el tőlem.”
„Nálunk minden hétvégén háromféle sütemény van, ezt szokták meg.”
„Nálam olyan nincs hogy semmit ne csináljak.”
"Majd pihenünk a föld alatt." (ez inkább olyan múlt századi parasztasszonyos...:-)
Szóval, ha még nem jelentkezik a már korábbi írásomban említett szenvedésnyomás, akkor általában foggal-körömmel ragaszkodunk saját teljesítménykényszerünkhöz, mert ez adja identitásunk fő vázát.
Amikor pedig már a küszöbön van a változtatási kényszer, akkor már ott van vele a kiégés, a testi tünetek vagy egy kapcsolati válság.
Ezt ne várjuk meg!
Inkább gondoljuk át, hogy a saját életünket éljük-e a saját tempónkban és a saját igényeinknek megfelelően. Vegyük számba, hogy mennyi kényszer és mennyi szabad választás szövi át a mindennapjainkat. És ezekben a jelenlétekben kinek is akarunk megfelelni.
Ja, és minden nap legalább egy órát csak azt csináld, ami neked jól esik. Ha a semmittevés, akkor azt.