Arra kérem a kedves Olvasót, hogy gondoljon egy vezetőjére, aki mellett biztonságban érezte magát, akivel őszinte és felszabadult lehetett, aki inspirálta és iránymutatást tudott adni a számára, ha szükségét érezte. Aki valamilyen megfoghatatlan harmóniát árasztott, és aki mellett kollégaként úgy érezte, hogy növekedhet, kibontakozhat a személyisége és szakmaisága. (Itt most akarattal nem térek ki az általa elért üzleti sikerekre és a termelési mutatószámok növekedésére.)
Remélem mindenki elő tud idézni az emlékeiből legalább egy ilyen embert, bár úgy sejtem, hogy nem is olyan könnyű… Ezekben a vezetőkben sok lehet a közös tulajdonság, mert Tolsztoj után szabadon „a jó vezetők mind hasonlóak egymáshoz, minden rossz vezető a maga módján az.”
Miben hasonlóak? Például abban, hogy valószínűleg elég nagy egészséges felnőtt énrésszel rendelkeznek ahhoz, hogy inspirálóan és harmonizálóan hassanak a környezetükre.
Az egészséges felnőtt énrésszel rendelkező ember azért tud többek között jó vezető is lenni, mert nem azzal van elfoglalva, hogy egyre csak a saját kielégítetlen szükségleteit igyekszik betölteni különféle kevéssé hatékony viselkedési stratégiákkal.
Egyensúlyban van, ezért nem szimatol mindenhol veszélyt, nem kell lesben állnia, nincsenek szélsőséges megnyilvánulásai. Nagyjából rendben van magával, a másik emberrel és a világgal.
De akkor itt álljunk is meg egy kis kitérőre, hogy közelebbről megismerkedjünk az ún. kielégítetlen szükségletekkel és visszamenjünk életcsapdáink születéséhez.
Egyensúlytalanságok a kielégítetlen szükségletek mentén alakulnak ki gyerekkorunkban.
A kielégítetlen szükséglet azt jelenti, hogy gyerekként vágytunk volna valamire, amiből rendszeresen túl keveset kaptunk:
szeretetből („Szeretünk, hozzánk tartozol, megvédünk, megértünk.”)
feltétel nélküli elfogadásból („Úgy szeretünk, ahogy vagy!”)
autonómiából („Meg tudod csinálni! Képes vagy rá!”)
bizalomból („Bízom benned!”; „Bízz bennem!”)
korlátokból, önfegyelemre való nevelésből („Ahhoz, hogy jól együtt tudjunk élni, be kell tartanod szabályokat és neked is alkalmazkodnod kell!”, „Iskolásként ezt már elvárhatjuk tőled…”)
szabadságból és spontenaitásból („Nyugodtan játszhatsz és pihenhetsz!”; „Nem baj, ha nem lett tökéletes!”)
önkifejezés szabadságából („Mondd el, mi bánt!”; „Kíváncsi vagyok rá, mit gondolsz erről!”)
befogadásból („Közénk tartozol!”; „Hasonló vagy hozzám, a barátom vagy!”)
megbocsátásból („Mindenkivel megesik”; „Legközelebb majd jobban figyelj erre!”)
...vagy ellenkezőleg, valamiből rendszeresen túl sokat kaptunk:
korlátozásokból („Csak akkor kerülj a szemem elé, ha mindent tökéletesen megtanultál!”)
feltételes elfogadásból („Majd akkor veszlek igazán komolyan, ha letettél valami az asztalra!”; „Bezzeg a bátyád!”)
kritikából („Semmi nem lesz így belőled édes fiam!”; „Szégyelld magad!”)
kontrollból és fegyelmezésből („Addig amíg…”; „Nem mehetsz ki játszani, gyakorolnod kell!”)
féltésből és pesszimizmusból („Jaj, nehogy valami bajod legyen!; A világ veszélyes hely, ne bízz senkiben!”)
függésből, kötődésből („Ugye te soha nem fogod elhagyni szegény anyádat?”)
a saját képességben való hit megrendítéséből(„Egyedül soha nem leszel rá képes!”, „Jaj, de béna vagy!”)
kényeztetésből („Az én kis hercegem/hercegnőm mindent megkap, amit szeretne...!”; „Jegyezd meg, hogy neked senki nem fog parancsolni!”)
kirekesztettségből („Nem barátkozom ilyen hülye gyerekkel, mint te!”; „Fúj, kövér!”)
a gondolataink és érzéseink figyelmen kívül hagyásából („Ne beszélj már ilyen butaságokat!”; „Azt hiszed, érdekel valakit a véleményed?”; „Ne nyafogj!”)
saját szükségletek visszautasításából („Az én kedvemért edd meg!”; „Nem lehetsz ilyen önző, hogy magadra gondolsz!”)
megszégyenítésből („Szégyelld magad!”; „Hogy lehet valaki ennyire ostoba?”)
Remélem nem kerülte el a figyelmet a „rendszeresen” szó! Hangsúlyozom, hogy akkor alakul ki az a bizonyos egyensúlytalanság, ha ezeket az impulzusokat egy gyerek egyoldalúan, sokáig és sokszor kapja, érzi, hallja vagy éppen, hogy nem. (Itt megjegyzem, hogy kivételt képeznek a traumatikus és abuzív események, amiből sajnos elég egy is…)
Lényeges, hogy az üzenetek vagy üzenetek hiánya verbálisan, de még gyakrabban nonverbálisan érkezik meg. Egy elfordulás, fintor, tekintet gyakran mélyebben hat, mint a szavak. A csecsemők egy érintésből érzik az elfogadást vagy elutasítást.
Gyerekként ilyen helyzetek átélését mindig olyan kellemetlen, feszítő érzelmek kísérték, mint félelem, düh, magányosság és/vagy kirekesztettség érzés, fájdalom, szorongás, frusztráció. Mivel gyerekkorunkban a túlélésünk záloga volt a helyzethez való alkalmazkodás, ezért ilyen-olyan viselkedési mintázatokat öltöttünk magunkra, amelyek segítették a megküzdést és tompították a negatív érzelmeinket.
Az ilyen-olyan viselkedés lehetett például az alkalmazkodás, behódolás, az ellenállás vagy támadás, meghunyászkodás, nagyzolás, elkerülés, túlzott igyekvés, kényszeres jól viselkedés.
Aztán lassan felnőttünk, és magunk mögött hagytuk azt a környezetet, ahol ezeket az impulzusokat átéltük, és lehet, hogy már nem is élnek azok az emberek, akiknek a mondatai még mindig a fejünkben kattognak. Mégis sok vonatkozásban úgy maradtunk: újra behúznak helyzetek, emberek abba a régi viselkedésbe, amelyet gyerekkorunkban alkalmaztunk, úgy is érzünk és úgy is viselkedünk, mint ott és akkor.
Ebből lesznek az életcsapdák.
Életcsapdája mindannyiunknak van, mert mindannyian átéltünk számunkra diszkomfortos helyzeteket és ezeket kompenzálva meghoztuk a saját gyerekkori döntéseinket. A kérdés az, hogy ezek milyen mértékben uralják a mindennapjainkat, és fedik el előlünk az egészséges felnőtt működésünket. Minél jobban uralják, annál kevésbé tudunk az adott szituációra és emberre reagálni, és gyakran fel sem tűnik, hogy életünk nem tudatos választások, hanem többnyire a múltból hozott automatikus, tudattalan döntések sorozata.
Amennyiben egy lakatlan szigeten élünk, életcsapdáink aktív működése maximum minket zavar. De például, ha vezetők vagyunk és jelenlétünkkel, interakcióinkkal mások mindennapi működését befolyásoljuk, akkor kötelességünk átgondolni a felelősségünket ebben a témában.
A jó hír, hogy már csak azzal, ha elkezdünk foglalkozni a témával, amit röviden önismeretnek is hívhatnánk, növesztjük magunkban az egészséges felnőtt részt is.
De mi jellemző az egészséges felnőtt vezetőre? Hogyan válik valaki azzá? Miért éri meg így működni?
Erről majd a következő részben…
Comments