Hogy mi a legnagyobb különbség aközött, ha valaki önkéntesen jön hozzám tanácsadásra vagy elküldi a főnöke/apja/anyja/férje/felesége, mert „ráfér”, valami nincs rendben vele, vagy számukra nem megfelelőek annak a bizonyos embernek a viselt dolgai? A rövid válaszom, hogy az utóbbi klienseimnél általában nincs meg az a bizonyos szenvedésnyomás, ami tettekre és változásra sarkall.
Hosszabb válaszomban pedig a teljesség igénye nélkül járom körbe, milyen körülmények akadályozzák meg, hogy változtassunk magunkon, a kapcsolatainkon, a környezetünkön, életvitelünkön, és mi minden adhat erőt ehhez a változáshoz.
Miért nem változtatunk valamin, ami már nem jó nekünk? Talán azért, mert
nincs szenvedésnyomás, vagyis még nem fáj annyira, hogy változtassunk.
nincs tudatosságunk az életünk vezetésében és a választásainkban. Sodródunk, nem tudjuk megfogalmazni, mi a jó nekünk, és mit szeretnénk elérni.
nem ismerjük fel a saját felelősségünket a kapcsolatainkban és az életünkben. „Nem mi tehetünk róla”.
nem bízunk a saját kitartásunkban és erőnkben.
a környezetünk lenyom minket, mert „minek ugrálsz?”, „máshol/másvalakivel/máshogyan sem lesz jobb.” Miért mondják? Talán, mert nekik nem volt merszük meglépni vagy kilépni… Vagy megszokták már azt az embert, akik vagyunk mellettük, és nem szeretnének ők sem változtatni a "hozzánk állásukon". Vagy féltenek. De a változtatás a mi döntésünk, a mi életünk és nekünk kell majd viselni a következményeket is.
félünk. Teljesen jogosan. A változásban benne van a választás, a választásban az elengedés, búcsúzás valamitől, amitől meg kell válnunk. Az új pedig valami ködös, távoli, félelmetes dolog, amit még nem ismerünk.
azt gondoljuk, hogy az élet statikus, nem bízunk abban, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Nem hisszük el, hogy hatással vagyunk a jövőnkre, egymásra és a környezetünkre, így azt érezzük, hogy…
kutyák lettünk a dobozban, vagyis legyőzött minket a tanult tehetetlenség*. „már nincs értelme…”, „erre a kis időre…”, „úgysem lesz jobb…”, „ezt dobta a gép”, „nincs pénzem/időm/lehetőségem…”.
Fontosnak tartom még ehhez hozzáfűzni, lehet tudatosan vállalni azt, hogy szeretnék változtatni, de most nem megy. De ezt döntésnek és nem sodródásnak nevezem, ami nagy különbség.
Mi ad erőt a változtatáshoz?
Az a bizonyos szenvedésnyomás, ami motivációs hajtóerő akkor, amikor már minden jobb annál, mint amiben vagyunk.
A remény, hogy lehet más és jobb az életünk…
…ehhez kell egy inspiráló cél, hogy mi az a „más és jobb”… Ebben tudatosnak kell lennünk, és pontosan megfogalmazni, mit szeretnénk!
Erő, hogy kilépjünk az ismeretlenbe.
És erő, hogy kibírjuk azt a köztes időszakot, amikor már nincs meg a Régi, de még nincs meg az Új…
Önmagunknak való megbocsátás akkor, amikor visszaesünk, és a régi mechanizmusaink, szokásaink, vágyaink után nyúlunk.
Támogató környezet. Keress segítő barátokat, rokonokat és szakembereket!
A kis sikerek felett érzett öröm, amit a változási folyamat során megtapasztalunk.
És a végére hagytam a számomra talán legfontosabb pontot:
Az önmagunkba vetett hit, hogy képesek vagyunk megcsinálni!
*A kifejezés Martin Seligman, pozitív pszichológiai kutatótól származik, aki különböző állatkísérletek során megfogalmazta a tanult tehetetlenség elméletét. A kutyákat egy ketrecbe tette, ahol áramütés érte őket, de elzártak előlük minden menekülési útvonalat. Ezt követően azt tapasztalták, hogy a kutyák már akkor sem próbáltak elmenekülni az áramütés elől, ha megnyitották számukra a menekülési útvonalat. Seligman ebből azt a következtetést vonta le, hogy a korábban őket ért fájdalmas, elkerülhetetlen és kiszámíthatatlan ingerek miatt ezek a kutyák azt tanulták meg, hogy semmit nem tehetnek az őket érő negatív hatások elkerülése, kivédése érdekében, ezért akkor is passzívan viselkedtek, amikor valójában lett volna lehetőségük a későbbi áramütések megelőzésére.